A ZONGORA
London, nemzetközi
pályaudvar. Ezerfelé rohanó emberek. A sebesen guruló bőröndök kerekeinek zakatolása betölti a teret.
Az Örök Jövés-Menést kétoldalt
üzletek, kávézók, padok díszletezik.
Ennek a Forgatagnak a közepén áll a Sziget.
A Sziget egy Zongora.
Bárki leülhet elé és
játszhat rajta.
A Zongorával szemközti
kávézó egyik asztala felé igyekszem.
Hiába a tömeg és a zsivaj, már
messziről hallatszik a zongoraszó: valaki játszik.
Ahogy
közeledem a Zongora felé, úgy lesz egyre tisztább a tér és a levegő. Úgy képzelem,
áthaladni ezen a tiszta csatornán olyan lehet, mintha az ember frissítő zenével
zuhanyozná le magáról a mindennapok porát. Mindenki, aki átsétál a láthatatlan
zenekapun, megtisztulva megy tovább.
Míg az asztal felé
igyekszem, elképzelem, ki játszik a zongorán.
Ott ül, zsebében vonatjegy,
nemsokára indul Párizsba. Vagy most érkezett Londonba, kifelé menet meglátta a
zongorát és egy pillanatra megfeledkezett úti céljáról. Leül, lábához teszi a
csomagját, feltűri az ingujját és játszani kezd. Kezei szélsebesen suhannak a
billentyűk felett, játékának ereje betölti a teret. Zenéje átfesti a pályaudvar
szürke kövét: színes áradatként ömlik végig a sok szín a padlón, egészen a kijáratig. A falakon százféle színben pompázó virágok sarjadnak és kúsznak
sebesen felfelé a tetőig. Az utasok ruhái is átváltoznak: nincs több szürke kabát,
mindenki szivárványszínű öltözékben pörög-forog és száll, száll egyre a
zongoraszó.
Odaérek az asztalhoz,
leülök, rendelek. Várom, hogy az áradó tömeg falán ablak keletkezzen és
megláthassam azt, aki zenéjével mossa át az Utazókat.
Hirtelen nyílik a rés. És akkor
megpillantom.
Abban a pillanatban kimerevedik a kép és összezsugorodik bennem az, aki elképzel. Az, akinek mindig van egy előítélete, egy véleménye, egy
feltételezése.
Benne ülök a Kifényesedett
Pillanatban. Rajtakaptam saját magam.
Ő meg csak játszik és
játszik, egész testével, szívével beledől a zenébe.
Szűk pólója szinte szétreped
gigantikus karizmain, vállai olyan szélesek, mint a zongora. Talán harminc
lehet, nyakában súlyos aranyláncok lógnak, testét színes tetoválások borítják.
A feje felett világító sápadt lámpafény megcsillan hatalmas kopasz fején.
Kezei
megállnak a levegőben, a zene utolsó hangjai élettelenül a padlóra hullnak. Feláll, van, aki ijedten ugrik félre a hatalmas, kigyúrt
alak láttán. Felkapja a sporttáskáját, bőrdzsekijét a vállára dobja és elindul.
Nem néz senkire, maga elé mosolyog, majd egy pillanat alatt eltűnik a
tömegben.
A hétköznapok tele vannak mágikus Szigetekkel, melyeken keresztülhaladva ott találom magam saját magam kellős közepén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése