"Élményeket cserélek a világgal." Interjú Harcsa Veronika énekesnővel. 1. Rész

Veronikával Londonban találkoztam. Miközben egy bögre csokis-mentás tea mellett beszélgettünk, odakint stílusosan szakadt az eső... 

Mesélsz a kezdetekről? Milyen gyermekkorod volt?

Régóta vártak rám a szüleim és amikor végre megszülettem, addigra annyi minden halmozódott fel bennük, hogy szerettek volna nekem mindent megmutatni. Én ráadásul nagyon fogékony voltam a világra, nagyon sok mindent hajlandó voltam befogadni és gyerekként egy kicsit mindent csináltam. Matekból elég jó voltam, úgyhogy matek tagozatos lettem, versenyekre jártam, közben jártam zeneiskolába, zongoráztam.

A szüleid eléd tettek lehetőségeket és te abból választottál?

Látták, hogy a házi feladatot gyorsan megcsinálom és van lekötetlen vegyértékem délutánonként. Úgyhogy beírattak zeneiskolába, meg néptáncolni. Aztán később már az én döntésem volt, hogy az időt zeneórákkal, nyelvórákkal, társastánccal, színjátszó szakkörrel, matek különórával töltöttem ki, mindennel, ami jött. Nagyon sok mindent csináltam gyerekként. Szerintem ezért is bírom azt a tempót, ami mondjuk egy turnéidőszakra vagy lemezkiadásra jellemző, amikor sokféle dolgot kell párhuzamosan kezelni és gyorsan váltani két aktivitás között. Úgyhogy egyrészt elég aktív gyerek voltam, másrészt halk szavú, visszahúzódó, fiús. Óvodás koromban rövid, tüsi hajam volt, az apukám vágta, mindenki fiúnak nézett. Szóval, nem látszott, hogy belőlem majd színpadi ember lesz, inkább befelé forduló voltam.

Ez most is így van? Most is inkább visszahúzódó vagy?

A magánéletben számomra is erős kontraszt szokott lenni aközött, hogy fent vagyok a színpadon és mindenki rám figyel, és aközött, hogy utána mondjuk a barátaimmal elmegyünk meginni egy sört. Olyankor mindig valaki más kerül a középpontba. Én a magánéletben nem folytatom tovább a színpadi szerepet, nincs rá igényem, hogy középpontban legyek. Meg érdekes a többi ember! Nyilván a foglalkozásom olyan, hogy ott muszáj magamra vonnom a figyelmet, hogy el tudjam mondani, amit el akarok, és hogy az érdekes legyen.

Jól látom, hogy te nagyon tudatosan építed fel a fellépéseidet? Mintha a koncertjeiden minden egyes apró elem a helyén lenne. Látszik, hogy nagy teret engedsz a játékosságnak, de mintha az is precízen fel lenne építve.

Igen, ezt jól fogalmazod meg. A tudatos énem biztos, hogy a matek miatt jön, meg egyszerűen ilyen vagyok. Szeretem, ha rend van. Kívül-belül. Szeretek gondolkodni. Ugyanakkor néha szeretek hirtelen impulzusok alapján döntéseket hozni. Azt hiszem, nem vagyok kontrollfreak, nem érzem azt, hogy korlátoznám magam a tudatos építkezéssel. Én ezt inkább úgy élem meg, mint egy szerencsés együttállást. A zene, az előadó művészet nagyon sok spontaneitást, kreativitást és hirtelen dolgot követel, másrészt viszont irtózatosan megkönnyíti az ember a saját helyzetét a színpadon, ha van koncepciója a koncert ívének felépítéséhez.

Fotó: harcsaveronika.hu

Felméred koncert előtt a helyszínt?

Igen. Koncert előtt amíg beállítjuk a technikát, megnézzük, van-e bármilyen alapzaj, van-e bent bárpult, fognak-e inni közben az emberek. Van egy csomó ilyen apróság, ami nagyban tudja befolyásolni a koncert hangulatát. Aztán végiggondolom, hogy mivel indítsunk és mi legyen a zárószám. Fontos kérdés, hogy van-e szünet. Tehát ezek alapján megszerkesztjük a  dalsorrendet. Az elmúlt években arra is rájöttem, mennyire fontos, hogy mit mondok el a dalokról és mikor. Hogy mennyire akarok megnyílni élőszóban, mennyi plusz információt adok a közönségnek, tudok-e vicces lenni, tudok-e egy olyan sztorit mondani, amin nevetnek. Sokszor előfordul, hogy jazz koncertre valaki úgy jön el, hogy fölvesz egy szép ruhát és leül olyan illedelmesen. Ezt föl kell szabadítani. Én nem akarom, hogy az emberek illedelmesen üljenek, én azt akarom, hogy átadják magukat a koncertélménynek és ha kell, akkor járjon a lábuk, ha kell, akkor álljanak föl.

Koncert közben érzékeled a közönség állapotváltozását?

Abszolút. Viszont azt igyekeztem megtanítani magamnak, hogy ez nagyon csalóka tud lenni. Nem szabad magam átengedni a benyomásnak, hogy mi jön vissza a közönségtől. Ha pozitív, amit érzékelek, az sokat segít. Ha van akár csak egy ember, aki megenged magának egy hangosabb reakciót egy szám után, az olyan bátorító erővel bír, ami nagyon-nagyon sokat segít. Ugyanakkor ha ez nincs, akkor nem szabad elkeseredni, nem szabad azt gondolni, hogy nem teszik az embereknek, mert van olyan habitusú ember, aki egyáltalán nem mutatja ki, hogy mi megy benne végbe. Például én is ilyen vagyok gyakran. Én sem szoktam csujjogatni koncertélmény közben, nem tartozom a leghangosabbak közé és mégis közben sok minden történik belül. És van olyan, hogy zömében ilyen emberekből áll össze a közönség és akkor nincs mit tenni. Tennünk kell a dolgunkat. Ilyenkor érezzük a hiányát egyfajta segítségnek  a közönség részéről, de attól még nekünk menni kell ugyanúgy tovább.

Benned ott van az, hogy talán nem a legkönnyebb műfajt választottad?

Igazából ez nézőpont kérdése. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy ahhoz képest, hogy nem a legkönnyebben befogadható, ahhoz képest nagyon nagy közönséghez jutottunk el. Vannak ennél sokkal-sokkal kevésbé befogadható zenék. A jazzen belül mi könnyűnek számítunk. Ugyanakkor tény, hogy mivel mondjuk a rádióban játszották más  dalainkat, akad, aki úgy jön el a koncertre, hogy valami könnyebbet vár. Ezt a meglepetést kezelnünk kell, de igazából ez nem jelent gondot. Az emberek nem szoktak elmenni. Igyekszünk elég érdekesek lenni, hogy aki másra számított, azt is megfogjuk. Előfordul azért, hogy szünetben van bennem egy titkos rettegés, hogy vajon mindenki visszajön-e, vajon lesznek üres székek? De vissza szoktak jönni.

Elképesztő hipnotizáló erőd van a színpadon.

Egy dolog biztos, hogy marha sokat dolgozunk a Bálinttal. Biztos, hogy van szerencsénk is, vannak adottságaink, de az tény, hogy nem állunk meg, például gyakran fölvesszük a koncertjeinket és kielemezzük. Olyan dalokat is, amiket játszunk már négy éve. Ez így működik, főleg azért, mert nekünk magunknak izgalmas kell, hogy legyen, amit csinálunk. Nekem igazából az a kulcs, hogy nem lehet hátradőlni. Akármikor is gondolná azt az ember, hogy na, most valahova megérkeztünk, valami már jól megy, nincs úgy. Nincs olyan, hogy megérkeztünk. Ez egy folyamat és ez valahol a szépsége is, hogy mindig van min dolgozni.

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint (Fotó: harcsaveronika.hu)

A gyerekkorod kapcsán utaltál rá, hogy mivel sok mindent csináltál egyszerre, innen is jöhet a teherbírásod. De mégis, honnan jön ennyi erő, energia?

Nem tudom, mennyivel dolgozom többet, mint más ember. Az biztos, hogy a tudatosság itt nagyon sokat segít. Ez előjött annál, hogy hogyan építünk fel egy koncertet, de legalább annyira előjön ott is, hogy be kell tudni osztani az időt és tudni kell nemet mondani.

Tudsz?

Muszáj. Meg kellett tanulnom. Az a fajta sokszínűség, hogy sokféle projektben vagyok benne, az nem megy máshogy, mint hogy előre –sokszor hónapokkal előre - ki kell találni, hogy oké, erre a koncertre nekem kell egy hét felkészülés. Vagy ha bejön valami nagyon fontos, akkor a megelőző héten nekem kell, hogy legyen időm. Tudatosan kell időt menedzselni, tervezni. Például 19 éves korom óta nem nézek tévét. A Fazekas gimibe jártam Budapesten és ott tele volt a suli OKTV győztesekkel meg zsenikkel. És volt egy diáktársam, aki négy OKTV-n indult és abból hármat megnyert, valami elképesztő teljesítményt vitt véghez. Valaki megkérdezte tőle a sulimagazinban, hogy mi a titka, erre azt mondta, az, hogy nem néz tévét. Ez annyira megmaradt bennem, hogy én is elkezdtem nem nézni tévét és ez azóta is így maradt. Filmeket nézek, de nincs tévém. Ennek szerintem a mai kori megfelelője a nem fészbúkozás. Nem ítélkezni akarok afelett, aki sok időt tölt ezekkel a dolgokkal, csak tudom, hogy az én életemben ez hátráltatná a felkészültséget és az elmélyülésemet.

Van szabadidőd?

Van. Ez meg a másik. Kell, hogy legyen idő arra, hogy elmenjek síelni vagy olvassak. Az időmenedzsment nagyon sok mindennek a kulcsa. Én sem vagyok profi ebben, én is folyamatosan próbálom fejleszteni a képességeimet.

Az utazás nem vesz el rengeteg időt? Nem fáradtál még el benne akár fizikailag, akár lelkileg?

Fárasztó, de nem érzem azt, hogy belefáradtam volna. Fizikailag bírom, azzal nincs gond. És igyekszem most már keveset repülni hajnali gépekkel, mert az eléggé felborítja az embert. Nagyon jól lehet dolgozni utazás közben, és ilyenkor legalább jut időm olvasni is. Két évig tanultam Brüsszelben, közben folyamatosan ingáztam, jártam haza koncertezni meg próbálni és a brüsszeli konziban az énekórám hétfő reggel tízkor volt. Nagyon sokszor jött úgy ki, hogy a hétfő hajnali géppel mentem ki, a reptérről pedig irány az énekóra. A repülőn van egy erős alapzúgás menet közben, senki nem hallja ha én ott elkezdek énekelni, viszont ha bedugom az egyik fülemet, akkor én hallom a saját hangomat. Ilyenkor kiraktam a kottákat és gyakoroltam másfél órát, míg megérkezett a gép. Ezt is föl lehet fogni kreatívan, nem a világ vége. Most az április, május fantasztikus lesz, nem is tudom összeszámolni, hány országban koncertezünk Bálinttal, átlagban heti háromszor fogok repülni. Nyilván nagyon szívesen kihagynám ezt a részét, ha lehetne, de ez az ára annak, hogy ennyi helyen megmutathatjuk magunkat, hogy ennyi élményt gyűjthetek be, hogy megismerkedhetünk más európai kultúrákkal. Számomra ez nagyon inspiráló.

Van kedvenc városod?

Budapestet mondanám első helyen, nagyon szeretem. Nyugat-Európából nekem Berlin jön be a legjobban. Biztosan azért is, mert nagyon hasonlít Budapestre, van egyfajta keleti íze, amitől az ember budapestiként könnyen rá tud hangolódni, otthonosan érzi magát benne. Másrészt akár Párizsban, akár Londonban, van egy olyan túltelítettség, ami nagyon nagy versenyt eredményez és amitől biztosra kell menned. Nyilván máshogy kísérletezik az, akinek 300 eurót kell fizetnie egy szobáért, meg másképp kísérletezik az, aki 1000 font alatt nem talál normális helyet. Mivel Berlinben barátságosabbak a számok, más a tempó, ez más léptékű kísérletezést eredményez, én ezt látom. Egyszerűen több a levegő.

Beszélsz németül?

Igen.

Meg franciául, meg angolul...

Igen. Az angolom a legerősebb, aztán a francia meg a német.

A nyelvek az iskolából jönnek?

Igazából ez az egyik hobbim volt. Gyerekként valamiért nagyon szerettem az idegen nyelveket, meg jól is jött ki, hogy amikor iskolát váltottam, akkor az új helyen másik nyelvet kezdtem el tanulni, de a régit már nem akartam abbahagyni, így jól felépült három. A szüleim is mindig mondták, hogy fontos és nagyon igazuk volt, irtózatosan sokat segít, ha az ember a helyiek nyelvén szólal meg. Mind a három nyelvet nagyon szeretem.

FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ RÉSZBEN!

Az interjú második felében Veronika további izgalmas témákról mesél: otthonteremtés, alkotás és alkotói válság, megújulás, kritika, komfortzóna...

harcsaveronika.hu