Mindennapi veszteségeinkről: a SEMMI nélkül nem fog menni.

Az SZ-ENCIA írások egy része nem jelenik meg a blogon. Ezt az írást korábban csak a hírlevélre feliratkozók olvashatták. Most kivételesen ide is felteszem.

***

Szabó T. Anna költő facebook oldalán olvastam nemrég:

„Gyerekkorom óta egyetlen egyszer sem engedélyeztem magamnak néhány órát, néhány napot, hogy csak úgy legyek, és élvezzem az egészet. Hogy ne akarjak semmit, hogy mosolyogva elvegyem az ajándékot, amit kapok. Állandóan meg akarom szolgálni. És így vesztem el.”

Fotó: SZ-ENCIA

Ezt a fajta pihenésre való képtelenséget másoknál mindig nagyon könnyen be tudtam azonosítani. Legjobb példa erre saját anyukám, aki a mai napig mentegetőzik, amikor délután ledől pihenni. Megjegyzem nyugdíjas és ha nem lenne az és úgy pihenne le, pont ennyire nem érteném a mentegetőzését. Számomra mindig az volt érthetetlen, miért nem pihen meg valaki. Miért feszíti valaki a végsőkig a húrt és miért mindig kívülről kell érkezzen a megállító tábla (egy komoly betegség, egy veszteség), mert mi maguk képtelenek vagyunk behúzni a kézi féket.

Aztán észrevettem magamon, hogy én is mentegetőzöm. Ülök kint a parkban egy padon, nézelődöm, minden sejtem töltődik fel energiával, életkedvvel, napfénnyel, és közben a fejemben olyan gondolatok suhannak át, hogy: Szerda délután kettő óra van. Itt ülsz, miközben mások dolgoznak. Itt ülsz, miközben mások megfeszülnek, hulla fáradtan fognak hazaesni, örülnek, ha arra lesz erejük, kedvük, hogy a fogukat megmossák, aztán bezuhannak az ágyba. Te meg itt ülsz és NEM CSINÁLSZ SEMMIT!

Iszonyúan szégyelltem magam, hogy én ezt akkor, ott megtehettem. Minden valaha volt, magamnak engedélyezett délutáni pihenőmből egy ordító gondolat dobott ki: Mit csinálsz? Hogy képzeled?!

Kellett ülnöm a padon néhány órát, mire fel tudtam göngyölíteni a szálakat, hogy honnan is ez a mentegetőzés, azon kívül, hogy egy, a társadalomban általánosan uralkodó jelenségről van szó. A szálakba kapaszkodva visszasétáltam a gyerekkoromba, ahol minden egyes nap azt láttam, hogy körülöttem mindenki egyfolytában majd’ megszakad. A pihenés leginkább ájult ágyba zuhanást jelentett, nem volt tudatos töltekezés, testi-lelki erőn felüli munka viszont mindig. Ha valaki kilógott a sorból, azt a többiek nem nézték jó szemmel.

Soha nem láttam mást, egészen 15 éves koromig, amikor is egy évre külföldre kerültem és rádöbbentem, hogy az életet lehet másként is élni. De ahelyett, hogy ez a felismerés pozitívan hatott volna rám, csak feldühített. Elmondani nem tudom, milyen mélyen megvetettem vendéglátómat, amikor egy nap azt láttam, hogy munkából hazaérve tölt magának egy pohár jóféle bort, leül a nappaliba és NEM CSINÁL SEMMIT. Apám jutott eszembe, aki a vasárnapokat is simán végigdolgozta. Ha nem épp a második munkahelyén, akkor a szőlőben. Anyám jutott eszembe, aki évtizedeken át hajnali négykor kelt és ment, mint a gép. Teljesen összekuszálódtak bennem az értékek. Fél életemen át úgy gondoltam, hogy attól értékes valaki, ha halálra dolgozza magát és aki egy pohár finom borral üldögél a nappaliban, az naplopó. 

Miközben a vendéglátóm csak felismerte saját szükségleteit, képes volt egyensúlyt teremteni munka és pihenés között és fontos volt számára az önmagával törődés. Tudta, hogy másoknak is csak akkor fog tudni adni, akkor tudja a munkáját is jól végezni és magát jól érezni, ha időről időre nem csinál semmit.

Én olyan környezetben nőttem fel, ahol soha nem jutott idő a semmire. A semmi mélyen megvetett, kerülendő, értéktelen mihasznaság volt és főleg: BŰN. A családom, a rokonaim, a család barátai apránként mind szétforgácsolták magukat a hajtásban. Ezt hozták, ezt ismerték, ezt adták tovább, nem tudtak mást és sokan közülük ma sem tudják másképp. Pedig iszonyú fáradtak.

Mint Szabó T. Anna, ők is folyton meg akarják szolgálni.

Képtelenek vagyunk elvenni az ajándékot, vélhetően fel sem ismerjük az ajándékokat. És így tényleg el is vesztjük.

Az élet apró ajándékait – egy pad a parkban, napfény, fél óra semmittevés, kertkapálás helyett kirándulás vagy szunyókálás, egy jó könyv, üldögélés az ablaknál – nem kell megszolgálnunk. Azért vannak ott, mert ott vannak, mert mindig is ott voltak. MINKET SZOLGÁLNAK.

(Videó: T. É.)

Arra várnak, hogy értük nyúljunk és általuk szívjunk magunkba Fényt. Amit aztán továbbadhatunk másoknak, ha esetleg nekünk már sok lenne belőle. Így lesz aztán belőle még több. Így tudnak idővel egyre többen mentségek keresése nélkül ülni a padon és pihenni.

Nem kell megszolgálnod azt, hogy itt vagy.

Mi mind egymást szolgáljuk a magunk egyedi módján, de csak ha tudunk pihenni, töltekezni, akkor működik az áramlás. Ha ezt felismered, ebből már meg tud születni a Szolgálat. (De ez is csak egy lehetőség, nem kell paddá válnod, ha nincs kedved...)

Ha szolgálni szeretnél, azt csak úgy tudod jól végezni, ha képes vagy leülni egy padra és magadba tudod szívni a Fényt. Ha közben le tud válni rólad a bűntudat, a magadba szívott önpusztító programok. Csak akkor tudsz előre lépni, ha tudod, hogy a testednek, lelkednek, szellemednek mire van szüksége. És szakítasz is rá időt. Ezután tudod jól végezni a munkádat is és szolgálni másokat úgy, ahogyan arra csak te vagy képes. 

"BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,

mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak.

Leborulók és nem kiborulók többé.

BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,

mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra."

(Gyökössy Endre)

Iktass be egy kis semmit az életedbe!

SZERETNÉL HÍRLEVELET KAPNI?