Az a fajta tökös nő, akiben
csúcsra jár az irónia, az igazságérzet és a nyílt őszinteség önmagával és a
világgal szemben. Nem tud és nem akar máshogy létezni.
A könyve pedig összevissza horzsol.
A vak fiáról ír és
mindarról, ami egy ilyen sokkoló helyzettel együtt jár. Hogy mi megy végbe ilyenkor egy nőben, anyában, feleségben. Mit él meg a család, a férj, a testvér,
a nagyszülők, a környezet. És persze Tomi, akiről ez az egész szól.
"Egy nyár eleji délelőttön megkakaózva és frissen pelenkázva Tomi megállt előttem, felnézett rám a homályossal meg a pirossal, aztán annyit mondott:
- Én.
Ez nyilvánvaló képtelenség – gondoltam. Jó, nem a mama az első szava, valahogy kibírom, de ez az egyes szám első személy, ez kizárt. A gyerekek kezdetben a nevükkel szoktak magukról beszélni. Tomi kér kakaót, vagy ööö, kakaó, és közben magára mutat. De nem kezdik a földi élet hosszan tartó beszélő szakaszát az egójuk kinyilvánításával. Nyilván rosszul hallottam.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, mire Tomi kis kezével a mellére csapván jelezte, hogy nem ő téved, hanem körülötte mindenki.
- Én! – mondta határozottan, és tényleg ő volt.
Azt hiszem, megijedtem. Amíg nem azonosította be saját magát, addig nem volt közlendője, de attól a pillanattól kezdve egy csapásra perfekt magyar lett. Mintha tényleg csak az öntudat dugóját kellett volna kipattintania. Mindenféle bébinyelvet mellőzve beszélni kezdett hozzánk." (Részlet a könyvből)
Patetikus vallomást, lélekfacsaró,
gyötrődő sorokat, mélylélektani búvárkodást ne várjunk a könyvtől. Sándor Erzsi
két izmos lábbal áll a földön, csípőre tett kézzel és ha helyzet van, beleugrik.
Pont úgy fél és fáj, mint ahogy bárki más is félne és fájna egy (egész életre
szóló) nehéz helyzetben, de az ő megoldásai, életszemlélete és karakánsága összeférhetetlenek
az önsajnálattal.
Aki nem ahhoz szokott, hogy
a dolgokat ki kell mondani, fel kell vállalni, el kell röhögni, annak már az
első oldal felénél felszökik a pulzusa, elakad a lélegzete. Még ha nincs is vak gyermekünk, vagy
egyáltalán gyerekünk sincs, a könyv segítségével akkor is megláthatjuk a saját
életünkben bugyogó félelmeket, mélybe leszorított és elhallgatott szükségleteinket. Ebben a
könyvben nincs szőnyeg alá söprés: a dolgok és félelmek kimondatnak és rólunk
is elkezdhet leszakadni a szégyen, a megfelelés, a bűntudat. Mindez
fantasztikus humorba, lényeglátásba csomagolva. Készüljünk fel rá, hogy sokat
és nagyokat fogunk nevetni Tomi vakságán.
Sándor Erzsi miközben zokog,
röhög. És vele röhög a család.
„Az áldozathozatal hálás
szerep, kitölti az ember mindennapjait, értelmet adhat egy egész életnek is. Ha
úgy döntök, hogy szegény, magatehetetlen, vak gyermekem életének megkönnyítését
tűzöm ki célul, akkor két embert biztosan boldogtalanná teszek. Magamat, mert
lemondok a saját életemről, és Tomit, mert nem hagyom, hogy élhesse az övét.” (Részlet a könyvből)
Óriási értéke a könyvnek ez a bevállalás. Sándor Erzsi fejet hajt a sors előtt, aztán visszadumál: oké, született egy vak gyermeke, ez örök fájdalom, de ő nem tud más lenni, mint aki: egy nő, aki ezzel együtt is szeretne teljes életet élni, egy ember, aki nem akarja sajnálni magát és a fiát, azt pedig végképp nem akarja, hogy a világ tegye ezt velük. Nem hazudja el az érzéseit, fájdalmait, dühét, félelmeit, de nem is dobja fel magát a mártír anyák szent máglyájára: az áldozatszerep nem talál fogást rajta és azt sem hagyja, hogy az lebénítsa és keserűségbe taszítsa Tomit.
„Azt gondoltam ki, hogy ha beemeljük a hétköznapi szóhasználatba a vak szót, akkor kivesszük belőle az iszonyatot. Lehet, hogy nem volt más, mint önterápia, de egyszerűen nem jutott eszembe jobb. Úgy véltem, minden szépítéssel, mismásolással csak elmélyítjük a problémát...
Nem ment könnyen kimondani. Néha egyedül, otthon, rászolgálván a színészdiplomámra, próbálgattam csak úgy, magától értetődően kibökni. Jó napot kívánok, öt óra van, vak.” (Részlet a könyvből)
A röhögés az ő bozótvágó kése, mellyel keresztülvág a vakság sűrű dzsungelén. Az olvasó számára pedig elég hamar feltűnik: Tomi vakon is ezerszer látóbb az állítólag látó világnál. A könyvben a fiú gondolatai is feltűnnek: időről időre reflektál anyja visszaemlékezéseire, elmeséli, ő ugyanazt a helyzetet hogy élte meg, mire emlékszik.
Sándor Erzsi szókimondásával
(amiben mégis annyi törékenység rezeg) felráz és összekarcol minket, hogy a bemetszéseken keresztül a bennünk
lüktető sok félelem, szégyen és reménytelenség kivérezzen, hogy születhessen
tiszta, szabad tér és erő a Szeretethez, amely még akkor is bevilágítja az
életet, ha valaki történetesen vaknak születik.
Letehetetlen, sodró erejű
könyv egy vak fiú eltökélt édesanyjáról, aki megállás nélkül humor-szaftba
tunkolja Tomit és önmagát. Ez a folyamatos belenevetés a fia szemében lakó
sötétségbe, ez viszi őket át az életen és megmutatja, hogy az adott helyzethez
való hozzáállásunk döntő fontosságú abból a szempontból, hogy végül mi lesz az
irány. Hogy belerokkanunk vagy kihozzuk belőle a lehető legtöbbet.
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám. Park kiadó, 2013, 216 oldal, 2900 Ft
 |
| Fotó: SZ-ENCIA |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése