Az SZ-ENCIA írások egy része nem jelenik meg a blogon. Ezt az írást korábban csak a hírlevélre feliratkozók olvashatták. Most kivételesen ide is felteszem.
***
Szabó T. Anna költő facebook oldalán olvastam nemrég:
„Gyerekkorom óta egyetlen egyszer sem
engedélyeztem magamnak néhány órát, néhány napot, hogy csak úgy legyek, és
élvezzem az egészet. Hogy ne akarjak semmit, hogy mosolyogva elvegyem az
ajándékot, amit kapok. Állandóan meg akarom szolgálni. És így vesztem el.”
Fotó: SZ-ENCIA |
Ezt a fajta pihenésre való
képtelenséget másoknál mindig nagyon könnyen be tudtam azonosítani. Legjobb példa erre saját
anyukám, aki a mai napig mentegetőzik, amikor délután ledől pihenni. Megjegyzem
nyugdíjas és ha nem lenne az és úgy pihenne le, pont ennyire nem érteném a
mentegetőzését. Számomra mindig az volt érthetetlen, miért nem pihen meg
valaki. Miért feszíti valaki a végsőkig a húrt és miért mindig kívülről kell
érkezzen a megállító tábla (egy komoly betegség, egy veszteség), mert mi maguk
képtelenek vagyunk behúzni a kézi féket.
Aztán észrevettem magamon,
hogy én is mentegetőzöm. Ülök kint a parkban egy padon, nézelődöm, minden
sejtem töltődik fel energiával, életkedvvel, napfénnyel, és közben a fejemben
olyan gondolatok suhannak át, hogy: Szerda délután kettő óra van. Itt ülsz,
miközben mások dolgoznak. Itt ülsz, miközben mások megfeszülnek, hulla fáradtan
fognak hazaesni, örülnek, ha arra lesz erejük, kedvük, hogy a fogukat megmossák,
aztán bezuhannak az ágyba. Te meg itt ülsz és NEM CSINÁLSZ SEMMIT!
Iszonyúan szégyelltem magam,
hogy én ezt akkor, ott megtehettem. Minden valaha volt, magamnak engedélyezett délutáni
pihenőmből egy ordító gondolat dobott ki: Mit csinálsz? Hogy képzeled?!
Kellett ülnöm a padon néhány
órát, mire fel tudtam göngyölíteni a szálakat, hogy honnan is ez a
mentegetőzés, azon kívül, hogy egy, a társadalomban általánosan uralkodó
jelenségről van szó. A szálakba kapaszkodva visszasétáltam a gyerekkoromba,
ahol minden egyes nap azt láttam, hogy körülöttem mindenki egyfolytában majd’
megszakad. A pihenés leginkább ájult ágyba zuhanást jelentett, nem volt tudatos
töltekezés, testi-lelki erőn felüli munka viszont mindig. Ha valaki kilógott a
sorból, azt a többiek nem nézték jó szemmel.
Soha nem láttam mást,
egészen 15 éves koromig, amikor is egy évre külföldre kerültem és rádöbbentem,
hogy az életet lehet másként is élni. De ahelyett, hogy ez a felismerés
pozitívan hatott volna rám, csak feldühített. Elmondani nem tudom, milyen
mélyen megvetettem vendéglátómat, amikor egy nap azt láttam, hogy munkából
hazaérve tölt magának egy pohár jóféle bort, leül a nappaliba és NEM CSINÁL
SEMMIT. Apám jutott eszembe, aki a vasárnapokat is simán végigdolgozta. Ha nem
épp a második munkahelyén, akkor a szőlőben. Anyám jutott eszembe, aki
évtizedeken át hajnali négykor kelt és ment, mint a gép. Teljesen
összekuszálódtak bennem az értékek. Fél életemen át úgy gondoltam, hogy attól
értékes valaki, ha halálra dolgozza magát és aki egy pohár finom borral üldögél
a nappaliban, az naplopó.
Miközben a vendéglátóm csak felismerte saját
szükségleteit, képes volt egyensúlyt teremteni munka és pihenés között és
fontos volt számára az önmagával törődés. Tudta, hogy másoknak is csak akkor
fog tudni adni, akkor tudja a munkáját is jól végezni és magát jól érezni, ha
időről időre nem csinál semmit.
Én olyan környezetben nőttem
fel, ahol soha nem jutott idő a semmire. A semmi mélyen megvetett, kerülendő,
értéktelen mihasznaság volt és főleg: BŰN. A családom, a rokonaim, a család
barátai apránként mind szétforgácsolták magukat a hajtásban. Ezt hozták, ezt
ismerték, ezt adták tovább, nem tudtak mást és sokan közülük ma sem tudják
másképp. Pedig iszonyú fáradtak.
Mint Szabó T. Anna, ők is
folyton meg akarják szolgálni.
Képtelenek vagyunk elvenni
az ajándékot, vélhetően fel sem ismerjük az ajándékokat. És így tényleg el is vesztjük.
Az élet apró ajándékait –
egy pad a parkban, napfény, fél óra semmittevés, kertkapálás helyett kirándulás
vagy szunyókálás, egy jó könyv, üldögélés az ablaknál – nem kell
megszolgálnunk. Azért vannak ott, mert ott vannak, mert mindig is ott voltak. MINKET
SZOLGÁLNAK.
(Videó: T. É.)
Arra várnak, hogy értük
nyúljunk és általuk szívjunk magunkba Fényt. Amit aztán továbbadhatunk
másoknak, ha esetleg nekünk már sok lenne belőle. Így lesz aztán belőle még
több. Így tudnak idővel egyre többen mentségek keresése nélkül ülni a padon és pihenni.
Nem kell megszolgálnod azt,
hogy itt vagy.
Mi mind egymást szolgáljuk a
magunk egyedi módján, de csak ha tudunk pihenni, töltekezni, akkor működik az
áramlás. Ha ezt felismered, ebből már meg tud születni a Szolgálat. (De ez is
csak egy lehetőség, nem kell paddá válnod, ha nincs kedved...)
Ha szolgálni szeretnél, azt
csak úgy tudod jól végezni, ha képes vagy leülni egy padra és magadba tudod
szívni a Fényt. Ha közben le tud válni rólad a bűntudat, a magadba szívott önpusztító
programok. Csak akkor tudsz előre lépni, ha tudod, hogy a testednek, lelkednek,
szellemednek mire van szüksége. És szakítasz is rá időt. Ezután tudod jól
végezni a munkádat is és szolgálni másokat úgy, ahogyan arra csak te vagy képes.
"BOLDOGOK, akik
lenni is tudnak, nemcsak tenni,
mert megcsendül a
csöndjük és titkok tudóivá válnak.
Leborulók és nem
kiborulók többé.
BOLDOGOK, akik mentség
keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,
mert mosolyogva ébrednek
fel és örömmel indulnak útjukra."
(Gyökössy Endre)